A páfrányfenyőknek ma mintegy 20 kihalt faját ismerjük, elsősorban levél- és virágmaradványokból. Az legkorábbi páfrányfenyők levele még osztottabb volt, mint a Ginkgo bilobáé, emellett az egy tengelyen ülő magkezdemények száma is több volt 7–10 db, és ezek mind maggá is fejlődtek.

A Ginkgo ősisége nem vitás. Újabb rendszertani besorolások szerint egy önálló növénytörzs egyetlen megmaradt túlélője.

A Ginkgo biloba esete az egyik legérdekesebb. Amikor az 1700-as években Európában elkezdték ültetni, őshazájában, Kínában már alig néhány erdőben fordult csak elő. Ma sem szapora fa, szaporítása viszont nem nehéz feladat. Felismerték szépségét és különlegességét, ezért csakhamar az arborétumok, parkok, városi fasorok és az oktatási intézmények kertjeinek kedvelt parkfáivá váltak.

A meglepetés csak a 20. században érte a botanikusokat, amikor Amerika nagyvárosaiban rájöttek arra, hogy a Ginkgo minden más fánál jobban tűri a nagyvárosok szennyezett levegőjét és egy dézsában is képes megélni. Azóta a nagyvárosokban sok helyen ültetik, így Budapesten is.

A Ginkgónak természetes ellensége alig fordul elő és úgy tűnik, a nemzetség nem véletlenül tartott ki a hosszú évmilliók alatt máig.

Levelei és egyéb maradványai a földtörténeti középkortól a jégkorszakig megtalálhatók a kőzetekben. Egyes helyeken olyan gyakoriak a leletek , hogy következtetni lehet arra, hogy azon a területen erdőalkotók voltak. Kiterjedt, megkövesedett erdőmaradványok találhatóak a Columbia folyó mellett USA, Washington államban.

A legősibb ilyen növényi maradvány a kb. 260 millió éves Trichopitys heterophylla, mely Franciaországban permi vörös homokkőben maradt meg. Ezzel meghaladja a szárazföldi növénycsaládok átlagos túlélési idejét.

Ez a mai növénytől még erősen eltér, nemcsak a levél alakjában, hanem a magkezdemények számában is. Virágaik nagyobbak voltak, leveleik pedig mélyen szeldeltek, szétágazók, mindegyik levélrészben 1-1 érrel. Emlékeztetnek a szétnyitott ujjakra, innen kapták a legrégebbi maradványok a nevüket Ginkgo digitata.

A kihalt növények kutatói 20 féle ginkgó fajt írtak le, ezek közül csak egy élte túl a jégkorszakot.

Engelbert Kaempfer német katonasebész 1690-ben a Holland Keletindiai Társaság megbízásából járt Japánban, ekkor figyelt fel a matuzsálemi korú szép fákra, a templomok mellett.

Japánban és Koreában régóta vannak ültetvények a ginkgó levél és mag termesztése céljából.

Kína az őshazája, az első írásos bizonyíték a létezéséről a Xl századból való. Eredeti lelőhelyét nem ismerték, legendás származású "szent fának" tisztelték, kolostorok és templomok kertjében szerzetesek gondosan ápolták és ezzel biztosították fennmaradását.

A gyógyszerleirás-gyűjtemény az akkori időkig ismert több száz szakmunka és receptgyűjtemény alapján összeállított alapvető mű, mely orvosoknak és gyógyszerészeknek adott útmutatást évszázadokon át. Az "agy jótevőjének" nevezi, a tüdő hurutos betegségeinek, a gyomor bélhurut és bélférgesség kezelésére ajánlja.

Magyar neve, a páfrányfenyő onnan származik, hogy páfrányra emlékeztető levelei vannak, törzse felépítése és a termése pedig a fenyőfélékre hasonlít. Kezdetben a tiszafafélék családjába sorolták a botanikusok.

Hirase japán kutató 1895-ben fedezte fel, hogy a ginkgó megtermékenyítését mozgó spermasejtek végzik. Fenyőfélékre nem jellemző ez. Páfrányoknál, szágópálmáknál fordul elő. Ebből következtettek arra, hogy a ginkó elszigetelt, önálló faj a mai növényvilágban.

Rendjének egyetlen élő képviselője, annyira elüt a ma élő összes növényektől, hogy egyikkel sem hozható közelebbi rokonságba.