A paleobotanikusok 20 féle ginkó fajt írtak le, ezek közül csak egy élte túl a jégkorszakot.

A páfrányfenyő túlélését Engelbert Kaempfer német katonasebészorvos 1690-ben fedezte fel amikor a Holland Keletindiai Társaság megbízásából járt Japánban, ekkor figyelt fel a matuzsálemi korú szép fákra, a templomok mellett.

Európában az első facsemetét 1730-ban ültették el Hollandiában az utrechti botanikus kertben, amely ma is él, 22 m magas, törzse 4 m átmérőjű.

Európa szerte Utrechtből terjedt el a díszkertekbe ez a szép fa. Bécsben 1768-ban ültették el az első példányt. Az első fák, melyeket Európában elültettek, mind hím egyedek voltak. Az első termős fát 1814-ben Genfben ültették. Amerikába az első ginkó példányok 1784-ben kerültek át. William Hamilton telepítette Philadelphia mellett.

Japánban és Koreában régóta vannak ültetvények a ginkólevél és mag termesztése céljából. Újabban Franciaországban Lyon és Bordeaux mellett, valamint az USA-ban Dél-Karolinában és Floridában, Kanadában a Szent-Lőrinc folyó mellett telepítettek ginkóültetvényeket. 1848 óta díszlik a budapesti Füvészkertben egy példány.

Kínai őshazájában a XI. századból vannak írásos bizonyítékok a létezéséről, eredeti lelőhelyét nem ismerték, legendás származású "szent fának" tisztelték, kolostorok és templomok kertjében szerzetesek gondosan ápolták és ezzel biztosították a fenn- maradását. Első részletes leírását Li Si-csen 1596-ban megjelent "Pen Cao Kang Mu" Gyógyszereskönyv c. gyűjteményes kötetében találjuk.

A gyógyszerleírás-gyűjtemény az akkori időkig ismert több száz szakmunka és receptgyűjtemény alapján összeállított alapvető mű, mely orvosoknak és gyógyszerészeknek adott útmutatást évszázadokon át.

Az "agy jótevőjének" nevezi, a tüdő hurutos betegségeinek, a gyomor- bélhurut és bélférgesség kezelésére ajánlja.

A több ezer éves tibeti hagyományos gyógyításról az első összefoglaló közlés hazánk fiától Körösi Csoma Sándortól származik, akinek az akkori híres tibeti orvosa Szangje Puncong láma mondta tollba az alapvető tibeti orvosi munka a "Négy Gyökér" (Gyü-si) egyes részeit, melyet Kőrösi Csoma angol nyelvű könyvében adott ki 1835-ben. Ebből tudjuk, hogy a tibeti hagyományos orvoslásban vallásos meggyőződés és mágikus hit keveredik a többi távol-keleti orvoslás elemeivel, valamint Galenus tanainak nyomai is megtalálhatók benne.

A "Négy Gyökér" II. fejezete foglalkozik a gyógynövényekkel. A ginkóról leírja, hogy összehúzó gyógyszer, a légzőszervi panaszoknál, vérhas, emésztési zavarok és a szédülés elleni orvosságok alkatrészeként használták.

A ginkó őshazájának kutatói a régi kínai feljegyzéseket felhasználva Kaifeng környékén sejtették az őshazát. Végül Frank Meyer amerikai botanikus talált rá Csöcsiang és Anhuj tartományok határán, 1000 méter feletti magasságban a Tienmu-san hegység déli lejtőjén, a Csangcsiang (Jangce) és Fucsungcsiang folyók közti részen kb. 10 négyzetmérföldnyi területen egy ginkófa erdőre.

Ez a rokon nélküli ősi növény kb. 150 millió éven keresztül szinte változatlanul fennmaradt itt, azért, mert a jégkorszak alatt és után a monszun esőzések hatására ez a terület mérsékelt éghajlatú maradt.